"Minden seb begyógyul az idő múlásával, ám az emlékeket nem lehet csak úgy kitörölni és semmi sem gyógyítja"
/Evy Dean/
*************************************************
-Csak nincsen valami baj? -kevergettem kávémat.
-Persze, de gyere be. -hangja idegesen csengett.
-Alice mi a gond? -mondtam határozott hangon.
-Gwedolyn Greenday! Gyere be most! Tíz perc múlva nálam! -tört ki belőle az ideg és letette a telefont.
Hát legyen, lecsusszantam a konyha székről és megittam a maradék kávémat. Felvettem valami normális ruhát és elindultam. A megadott időben kezem már a kilincsen volt, majd mikor a helyiségbe nyitottam megtaláltam a fel-alá járkáló ideges Alice-t.
-Végre hogy itt vagy. -támadt nekem.
-Minden rendben? -nem sokszor láttam Alice-t ennyire kiborulva.
-Persze, csak ne legyél ideges, minden rendben. -ültetett le.
-Teljesen nyugodt vagy, de ha nem mondod el, hogy mi borított ki, akkor ideges leszek.
-Mondom, hogy ne legyél ideges! -kiabálta.
-De nem vagyok ideges! -emeltem fel a hangomat.
-Ne is legyél. -folytatta a járkálást.
-Alice. Mi történt? -tagoltam minden szót megnyomva.
-Semmi!
Éppen szólásra nyitottam a számat, mikor belépett rajta Patrick, Josh, Melany és végül Stefan. Persze, hát ő is itt van. Még mindig nem tudta megszokni. Az utóbbi egy héttel ez előtti családi látogatás óta nem szóltunk egymáshoz és többnyire én rá sem néztem. Azonban most jobban lekötött az, hogy miért van itt mindenki és mi ez az egész.
-Mi folyik itt? -kérdeztem.
-Ne legyél ideges. -mondta Patrick.
-Miért hajtogatjátok ezt? És különben is mi ez az egész? Mi történt valaki bökje már ki! Alice-t nem is tudom mikor láttam utoljára ilyennek. Melany olyan, mintha valaki meghalt volna, Josh, pedig még nem láttalak ilyennek és Patrick te, te is nyúzott és gondterhelt vagy. -néztem körbe mindenkin és sütött róluk, hogy valami nem stimmel, most már kezdett végig szaladni tudatomon a pánik.
-Gwen. Ülj vissza légyszíves és mindjárt elmondom. -hangja nyugodtan csengett, de mégis szemei másról árulkodtak.
Lezuttyantam a karosszékbe és Patrickre függesztettem tekintetem, aki félig felült az asztal sarkára. Egy nagyot sóhajtott és megszólalt, egyetlen mondatot mondott, ám az ostorcsapásként ért.
-El kell menned.
Nem tudtam mit felelni, teljesen ledöbbentem. Körbe néztem, de mindenkitől ugyan azt kaptam, aggódó és szomorú tekintetet. Megfordult a fejemben, hogy lehet valami hülye ugratás, ám az arcokat látva a gondolatot azonnal száműzte fejéből.
-Mi az, hogy el kell mennem? -kérdeztem halkan.
-Nem maradhatsz a városban. Sőt az országban sem. -mondta egymás után Josh és Melany.
-De miért? Ne szegtem szabályt. -szemeim könnybe lábadtak.
-Dehogy, ne is gondolj ilyesmire. Semmi rosszat nem tettél. -nézett rám Patrick.
-Akkor, miért? Nem értem. -néztem szemeibe, amiben szomorúságot láttam.
-Veszélyben vagy és csak így tudunk megvédeni. -érkezett a válasz.
-De miért lennék veszélyben és különben is, tudok magamra vigyázni. -mondtam enyhe felháborodással a hangomban.
-Vissza tért, akiről, azt hittük, hogy halott. Akinek, senki sem tudja a nevét és senki sem látta még az arcát. -szólalt meg most először Alice, amióta mindenki itt van a szobában.
Most ért a teljes ledöbbenés.
-Nem, az lehetetlen, hiszen felrobbant az a viskó. Senki sem élte túl. -suttogtam.
-Mindenki így hitte egészen a múlt hét elejéig, amikor ezt találtuk az asztalodon. -nyújtott át egy vákumozott zacskóba csomagolt gyűrött papír lapot.
Olvasni kezdtem.
Helló Szépségem! Remélem emlékszel még rám. Az az egy hét csodálatos volt. A hangod, még mindig a fülemben cseng, ahogyan sikítasz, a vörös véred, ahogyan bugyogott ki a bőröd alól és a rettegés, ami a szemedben játszott. Bár, hogy is ne emlékeznél, hisz fel akartál robbantani, de nem haragszom érte. Most már mindent tudok rólad, hogy kik a barátaid, a szüleid és Ed a drága öcséd. Vajon ő is ugyan úgy élvezné a kis játékunkat? Azt is tudom, mikor mit csinálsz hová mész és kikkel. Tudom a legsötétebb és legféltettebb titkaidat. Ezúttal nem menekülsz meg előlem és nem lesz, aki megmentsen. Senki
Felnéztem. Gondolatomon átvillant az egy és fél évvel ezelőtt történt eset, az a bizonyos egy hét, amikor reggel borzalmas dologra ébredtem.
Patrick pár fotót is felém nyújtott, amin én szerepeltem. Egyiken vásárolok Lydiával, másikon Alice-szel falat mászok, de volt köztük olyan is, ami Eddel vagyok és olyan is , amikor a szobámban vagyok egy szám fehérneműben. A képek közül néhány hátuljára írva is lett, "Látom begyógyultak a sebek" , "Nem menekülhetsz" , "A markomban tartalak" és ehhez hasonlók.
Egyszerre éreztem dühöt és félelmet. Felemeltem tekintetem a fotókról és vissza adtam. Dühös voltam amiatt, mert az öcsémet a szüleimet és a barátaimat fenyegeti. Félelmet, pedig azért, mert a sebek valóban begyógyultak és a hegek is már csak nagyon kevés helyen és alig látszanak az emlékezetemből nem lehet kitörölni a dolgokat, ezért pontosan tudtam, hogy nem csak vicc, amit az előbbiekben olvastam.
Ismét körbe néztem és az arcok, már többet mondtak, mint eddig. Alice valószínűleg most nemrég tudta meg, hogy ez a helyzet a többiek, már régebb óta tudják, de ők sem a levél és a fotók felbukkanása óta. Kezdett össze állni a kép a hét minden napjára jutott valaki, vagy a suliból, vagy a csapatból. Hát persze és az utolsó tegnap Alice volt. Mindenkitől így búcsúzott el tudaton kívül. Most már majdnem mindent értek.
-Hová kell mennünk? -kérdeztem Patrick-et.
-Másnak sehová, csak te mész. A lehető legmesszebb Lucan-től. Horvátország egyik délen fekvő kisvárosába Omisba.
-De mi lesz a családommal? És az iskolatársaimmal? Titeket is féltelek, de ők teljesen védtelenek, velük mi lesz? -kérdeztem kétségbe esetten.
-A családodra én vigyázok. -szólalt meg először Stefan.
-A többiekre, pedig mind vigyáznak észrevétlenül. Nem eshet bajuk, az egyetlen, akinek baja eshet itt az te vagy Gwen.
-És meddig kell ott maradnom? -hangom nyugodtam csengett, de legbelül zokogtam és ordítottam.
-Ameddig el nem kapjuk a támadódat. A részleteket négyszemközt megbeszéljük az irodámban. -mondta Patrick.
-Rendben. -mondtam, majd felálltam.
Először Alichez mentem, átöleltem és mondtam neki, hogy nyugodjon meg, mert még viszont látják egymást. Majd sorban mindenkihez, kivéve Stefan-t és Patricket, az utóbbi azért, mert mégis csak a főnöke és vele még beszélni fog.
-Kérlek vigyázz a barátaimra és a családomra, ne engedd, hogy bajuk essen. -néztem az utált fiú szemébe kérlelően.
-Nem hagyom ne izgulj. -nézett rám biztatóan.
Megöleltem őt is, bár most sem volt szimpatikusabb, akkor is ő az aki a családjáért felelős és értük bármit. Egy "Köszönöm"-öt suttogtam fülébe, majd az előbbiekben említett iroda felé vettem az irányt.
Bementem, majd mögöttem becsukódott a hangszigetelt ajtó és kattant a kulcs is.
-Így biztosan nem zavarnak meg minket. Foglalj helyet. -mondta Patrick és kihúzta az elegáns karosszéket.
Leült mellém és szembe fordultunk. Hátra dőltem a székben és erősen koncentráltam, hogy nehogy kitörjenek belőlem az érzelmeim. Patrick egyik lábát térdére tette és levett pár mappát az asztalról. Elkezdte magyarázni, hogy hol lesz, és hogy figyelni fogják és védeni egész idő alatt, de nem igazán jutott el az agyamig. Partick-kel nem az a főnök alkalmazotti kapcsolat van köztünk, hanem jóval közvetlenebb, barátság. Eleinte nem hozzá tartozott a csoportunk, de miután történt ez az eset áthelyezték őket, hogy mostantól a fiatalok Partick hatáskörébe tartoznak. Nem volt ellene kifogásunk, hiszen jó főnök, sőt nagyon jó. De amolyan jókor volt jó helyen került ebbe a pozícióba. Mindig is kedves volt velem, néha teljesen el is felejtettem, hogy ő a főnököm.
-Gwen. -szólongatott. -Gwen figyelsz?
-Persze. -mondtam, bár nem is tudtam, hogy előtte mit mondott.
-Tessék itt ez a mappa, ebben minden benne van, amit tudnod kell. -tette ölembe.
-Köszönöm. -mondtam hálásan, de mikor lenéztem a mappára kicsordultak könnyeim.
Titkolni próbáltam és azonnal letöröltem könnyeim minden hang nélkül, ám nem akartak megszűnni. Egymás után folytak le arcomon. A fenébe is, miért most törött össze a mécses. Mit fog rólam gondolni Patrick, hogy ilyen miatt össze török, mert el kell mennem. És itt volt a válasz. Felpattantam a székből ügyelve arra, hogy ne vegye észre könnyeim. Az ajtóhoz siettem és lenyomtam a kilincset, ám az nem nyílott. Megpróbáltam még egyszer, de nem sikerült.
-Itt a kulcs. -lépett mögém és felém nyújtotta.
Érte nyúltam.
-Te sírsz. -nézett rám.
Lehajtottam fejem. Állam alá nyúlt kissé érdes kezével és gyengéden felemelte. Szembe került a hideg kék szemekkel.
-Nem lesz semmi gond, ne aggódj, minden rendben lesz. -mondta lágyan ám határozottan és letörölt egy könnycseppet arcomról.
Tehát érti. Tudja, most mi zajlik le benne, vagy legalábbis sejti. Képtelen voltam válaszolni, a gombóc a torkomban levegőhöz is alig engedett jutni. Érdes keze arcomra csúszott. Már csak pár milliméter választotta el arcunkat egymástól. Ajkaink össze értek. Nyugalom és biztonság érzet járta át testemet. Simogatta ajkaim, ám fejemben megszólalt a vészjelző. Szemeim felpattantak és elváltam tőle. Kulcsot a kilincsbe tettem, majd kinyitottam az ajtót. Kimentem és meg sem álltam hazáig. Hiba volt, hogyan lehettem ennyire ostoba. A főnökön és több mint 10 évvel idősebb nálam. Egy idióta vagyok. Zaklatott állapotban mentem fel a szobámba, nem szóltam senkihez. Elővettem a bőröndömet a szekrény aljából és beledobáltam cuccaimat, majd csak ültem mellette és sírtam. Egyszerre féltem, aggódtam és szapultam magam.
Nem sokkal később anyum jött be a szobámba. Le ült mellém és átkarolt. Könnyek áztatta arcom vállába temettem. Fejemet simogatta és ringatott, pont, mikor kicsi voltam. Mindig meg tudott vele nyugtatni. Mondta, hogy látta a levelet, hogy felvettek a cserediák programba és, hogy megyek Horvátországba. Biztos voltam benne, hogy a központ csinálta a levelet és tette kibontottan az asztalra. Mikor anyu megkérdezte mi a gond, azt mondtam, hogy össze vesztem Nicyvel. Este miután teljesen megnyugodtam és elfogadtam a dolgokat, bár nem mindent lementem anyuhoz a művész szobába, majd elmondtam neki, hogy kibékültünk. Ma ragaszkodtam hozzá, hogy én menjek ellenőrizni, hogy Ed lefeküdt-e. Neki is mondtam, hogy el fogok menni holnap, amitől nagyon elkeseredett, mert nem akarta, hogy elmenjek. Mondtam neki, hogy csak rövid időre megyek és hamarosan látjuk egymást, de fogalmam sem volt mikor jöhetek vissza vagy mi fog történni. Reménykedtem benne, hogy nem történik semmi és ahogyan megígértem Edward-nek hamarosan visszajöhetek.
Egész éjjel, csak forgolódtam az ágyamban és vártam a reggelt, mikor elbúcsúztam utoljára és a taxi kivitt a reptérre, ahol aztán kitett és egy szolgálati rejtett részre menve elkezdődött az átalakítás.
-Gwen-
